Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009, Dékei Krisztina írása az Új Művészetben

2009.09.18
Dékei Kriszta
Rétegek
 
Csikós Tibor és Åke Staffansson kiállítása
Art 9 Galéria, 2009. augusztus 5–31.
 
A svéd szobrászművész és a 2002 óta Göteborgban élő festőművész közös kiállításaKép   talányos címet visel: „A természethez”. A cím nem a reflektálatlan leképzésre vagy az ájult tisztelgésre utal, hanem arra, hogy a két alkotó – ugyan különféle módon, de – innen, a skandináv táj felől közelít a kép/szobor készítése felé. Nemcsak a tradicionális kiindulópontban (témában) rejlő kifogyhatatlan lehetőségek két pólusa villan fel, hanem két ellentétes világ is: az egyikben tél van, a másikban nyár.
Åke Staffansson korábban monumentális és különös aurájú üvegmunkákat és installációkat készített. A melankolikus és fájdalmasan szomorú installációk nem a testi, hanem az emocionális emberi létezés lenyomatai; ilyen az összekulcsolt bronz kézfejek között „pihegő” apró üvegszív vagy az a munka, melyben két ketrecből kinyúló üvegkéz hiábavalóan nyújtózik az oldalán fekvő bronz játékmackó felé. Négy méter magas, toronyszerű és karcsú üvegkalitkája egyértelműen egy domesztikált természetre utal. Ez a mű egyszerre idézi meg az állatkertek madárketreceit és azokat az elegáns télikerteket, mini pálmaházakat, melyekben a burjánzó trópusi növények között egzotikus madárkák csivitelnek. Ebben a tornyocskában azonban királysasok „üldögélnek” vagy „röpködnek”: testük mintegy beledermedt, belefagyott a teret határoló hűvös üveglapokba.
 Kép Az Art 9 Galériában kiállított Staffansson-munkák olyan sajátos fali üvegképek, melyek hártyaként egymásra rakodó, egymásba folyó rétegekből állnak. A karcolások, nyomok, apró üvegszilánkok a befogadóban előhívják a csikorgóan hideg tél képét: az ablaküvegen kikristályosodó jégpászmákat, az eliszkolt farkas nyomában lassan felgyűlő porhavat. Az üvegből kidomborodó állat-„arcképek” (farkas, sas és rénszarvas „portrék”) letisztultan egyszerűek, akár a gyerekeknek szánt plüssállatkák, miközben igencsak rémisztőek is. Mintha a falon egy sajátos trófeagyűjtemény sorakozna, csak a kör alapra applikált valódi szarvasagancsok, vicsorgó vaddisznópofák helyébe jéggel konzervált sarkvidéki lények utánzatai lépnek.    
A két művészt a rétegek, a rétegzettség kiemelt szerepe és a kör mint motívum jelenléte kapcsolja össze. Bár Csikós Tibor festőművész, még festményei is letagadhatatlanul kötődnek a grafikához, s leginkább azokhoz a tanulmányokhoz, amiket 1988-ban Párizsban, az Atelier 63-ban, majd az Atelier 17-ben folytatott, ahol új színezési lehetőségeket és a viszkozitás technikáját sajátította el. Az olaj-vászon festmények előképe egy-egy saját maga által készített fotó. Erre a kiindulópontra vetülnek a különböző rétegek, a néhol a posztimpresszionizmust megidéző fénylő festékfoltok, a vonalhálók, majd az ezekre rakódó körmotívumok, amelyek a korábbi hangsúlyos jelhagyáson túllépve mintegy finom hálót szőnek a kép felületére. A köröcskék egyszerre tűnnek az örökkévalóság szimbólumaként értelmezett tökéletes forma reinkarnációinak, de olyan természeti létezők imitációinak is, mint a szőlőfürt vagy az apró méhkaptár-sejtek. Ez a különös, mindig változó sejtmembrán le- vagy elfedi a természeti elemeket (a nyári napfényben fürdő fákat, leveleket, tavat, hegyormot), miközben alkalmas arra is, hogy a tér mintegy a néző felé. a végtelenbe táguljon. Ezek a képek lélegeznek és pulzálnak, hasonlóan ahhoz, ahogy 1988-ban Csikós Tibor lejegyezte: „A festészet nem ábrázol, hanem történik”. A formák faktúrává válnak, s a kétféle képi nyelv és réteg, az „előtér” absztrahált jelei és a mögöttük felbukkanó „valóságos” tájkép ütközése egyfajta folyamatos lüktetésbe sodorja a műveket.
Az élettől vibráló festményeket jól ellenpontozzák a levadászott, mozdulatlanságba merevedett sarki állatok üvegzárványai. A természet örök: a télre nyár jön, s a nyárra tél.