Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010 A Kanizsai Újság cikke

2010.08.24
A TÁVOLBA SZAKADT FESTŐMŰVÉSZ 
Beszélgetés Csikós Tibor grafikus-festőművésszel
 
Magyarkanizsán bizonyára sokan ismerik Csikós Tibort, a művészt, aki messzire szakadt szülőföldjétől. De sűrűn haza látogat, hiszen a mi Tisza-parti csendes kisvárosunkban a rokonok, barátok társaságában érzi magát igazán otthon.
Őt kérdeztük múltról, jelenről, művészetről és persze önmagáról.
            - 1957-ben születtem Martonoson. Életem első hét, a gyerekkorom meghatározó évétKép  töltöttem el ott. Rengeteg szép emlék maradt meg bennem abból az időből, az utcabeli gyerekekkel sokat játszottunk. Egyszer kivágták a főutcán a nyárfákat és mi a fiúkkal a farönkökön mászkáltunk, ugráltunk és eltörött a karom, még ma is meglátszik a helye. Emlékszem a lakodalmakra is, amelyek nekünk gyerekeknek külön örömet jelentettek. Van egy megrázó élményem is, ami mély nyomot hagyott bennem, pedig még csak négy éves lehettem. A Tiszán csónakáztunk, és valószínűleg sokan ültünk a csónakban, ezért az a Majomszigetnél felborult. Csodával határos módon a családom, apám, édesanyám a bátyám és én megmenekültünk, kimentettek bennünket. A balesetet leszámítva mondhatom, hogy boldog, gondtalan szép évek voltak azok ott falumban.
- Hová vezetett az út Martonosról? 
Kép - Átköltöztünk Kanizsára, itt jártam általános iskolába. Nagy József és Bicskei Zoltán voltak a legjobb barátaim. Bicskei Jolánka rajztanárnő már akkor felfedezte bennünk a tehetséget. A tanulmányaimat Újvidéken folytattam a Képzőművészeti Szakközépiskolában. Amikor befejeztem a középiskolát, Szabadkán helyezkedtem el, mint technikai rajzoló az Aurometálban. Ez idő alatt intenzíven készültem a felvételi vizsgára és 1977 nyarán felvételiztem a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakára. Elsőre fel is vettek és négy év múlva be is fejeztem a tanulmányaimat. ’81-ben hazajöttem Kanizsára, majd ’83-tól Szabadkán tanítottam képzőművészeti kultúrát három középiskolában is. Később ott is telepedtem le. 1991-ben átköltöztem Budapestre, az ok ismert, nem kívántam részt venni az itteni háborúsdiban. 11 évet éltem a magyar fővárosban, majd feleségemmel együtt – mivel ő ott kapott munkát -, Göteborgba költöztünk. Jelenleg egy Göteborg közeli kisebb településen élünk, szép környezetben.
- Milyenek a svéd emberek?
- A svédek barátságosak, segítőkészek és nagylelkűek, de távolság tartóak is egyben. NagyKép  hangsúlyt fektetnek az önállóságra, például egy 18 éves svéd fiatal elkerülhet otthonról és önálló életet kezdhet. Nagyon előrelátóak, az élet minden területén mindent jó előre megterveznek. Ez a túlszervezettség nagy önfegyelmet és sok lemondást kíván, vagyis emberi szempontból ez már igen csak megterhelő. Talán ez a hátránya az olyan magas szinten szervezett társadalomnak, mint a svédeké.
- Dióhéjban vázolta az életútját, de beszéljünk a művészi elhivatottságról és a munkásságáról is?
- Újvidéken már figyelemmel kísértem a művészi elképzeléseket, készültek alkotások, megszületett egy művészi elgondolás is, mely szerint a geometrikus, koncentrikus vonalakat szembe állítottam a lírai, absztrakt képpel. Kitaláltam egy technikát is, két nézőpontból látható képeket készítettem. A középiskolás évek utáni időszakban már részt vettem a Temerini  Kép Amatőr Képzőművészek Találkozóján (TAKT). 1981-ben Bicskei Zoltán, Nagy József és én összeállítottuk és megszerveztük a Kanizsai Csoport kiállítását a Gyógyfürdőben. Mi hárman voltunk a csoport tagjai, Dobó Tihamér pedig tiszteletbeli tagja volt a csoportosulásnak. A névadó Tolnai Ottó volt, ő nevezet el minket egy cikkében Kanizsai Csoportnak. A második kiállítás ideje alatt katonáskodtam, de a barátaim kiállították az alkotásaimat. 1986/87-ben egy tartományi pályázaton a francia kormány 8 hónapos művészeti ösztöndíját nyertem el. Párizsba utaztam, ahol grafikai tanulmányokat végeztem. Ez azért fontos, mert ott kezdtem el a grafikával behatóbban foglalkozni. Franciaországban ugyanis nagy hagyománya van a nyomtatott grafikának. Két műhelyben is tanultam, először elsajátítottam a mélynyomó technika alapjait (rézkarc és rézmetszet), majd a híres „Atelier 17” –ben egy világhírű angol grafikustól modern, kevésbé ismert, a viszkozitás technikát tanultam meg. Hogy tudásomat tökéletesítsem, önerőből még nyolc hónapot tanultam Párizsban. A budapesti évek alatt is dolgoztam, tagja voltam néhány szakmai szervezetnek is, amelyek a hivatásos képzőművészek érdekvédelmi szervezetei voltak, grafikusok, művészek alkották őket. ImmárKép  nyolc éve élek és alkotok Svédországban. 2007-ben pályázat útján nyert három hónapos svédországi művészeti ösztöndíjjal elutazhattam Kínába, ahol Kunming városában a kínai festészet alapjait sajátítottam el és a Nordica Galéria művészeként állítottam ki rizspapírra és selyemre festett munkáimat. Felvettek a Svéd Alkotói Közösségbe, ahová igen nehéz bejutni. Az alkotó műhellyel februárban öt grafikus társammal együtt csoportosan állítottunk ki Jönköping-ben a helyi művészek galériájában. A kiállításon nagy sikere volt az alkotásaimnak, kitűnőnek tartották őket és elismeréssel beszéltek róluk. A helyi svéd újság elismerő kritikát közölt rólam, aminek nagyon örültem. Csak egy mondat erejéig idézek a cikkből: „Viszkozitás, nyomtatás vagy anyag és szitanyomás a technikái, melyeket 100 százalékosan ural ezekben az itt kiállított Kép grafikai művekben”. Amit még fontosnak tartok elmondani, hogy Göteborgban minden év áprilisában rendeznek magyar hetet, ahol a Svédországban élő magyar származású művészek állítják ki alkotásaikat. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy 2011-ben a kiállítás anyagát én fogom összeválogatni.
- Európában, Párizsban, Budapesten, Svédországban elismerik a művészetét, de mi a helyzet itthon?
- Tavaly februárban volt önálló kiállításom a Dobó Tihamér Képtárban, az idén pedig kilátásban van egy kiállítás Újvidéken. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy itt nem igazán becsülik meg a művészetemet, nem érzem, hogy Kanizsa felvállalna, mint művészt. Még soha nem rendeltek tőlem semmilyen munkát, nincs egy hely, ahol kint lenne egy alkotásom is. Tehát mellőzöttnek érzem magam idehaza. A régi kanizsai művész barátaim munkásságát elismeri a város, talán a helyben élőknek nagyobb lehetőségeik vannak a művészet terén, mint nekem aki külföldön élek. Európa szerte elismerik a munkásságom, a művészetem, itthon pedig számkivettetnek érzem magam, ez némi keserűséggel tölt el.
És ezen a ponton nincs több kérdés. Illetve van még egy: vajon mi lehet az oka annak, hogy Csikós Tibor grafikus-festőművész – ez a komoly, csendes szavú, mély műveltségű ember – nem részesül kellő elismerésben itt a szülőföldjén, a városában ahová mindig visszatér?

K. Aranka

(Kanizsai újság, 2010.07.)