Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1999. Gaál József: MONOTON VÉGTELEN

2008.11.12
1999. Gaál József: MONOTON VÉGTELEN
Csikós Tibor munkáihoz
 
 
   Múzeumban a régi képeket szemlélve megilletődsz. Idegenkedve, de áhítattal nézed a régi műtárgyakat. A régi világkép furcsa panoptikuma, szentek és mártírok, antik hősök tekintenek rád. Csodálhatod a kompozíciót, a gráciák kecses mozgását, olvashatsz elvont elméletekről, ikonográfiai összefüggésekről, de nem törheted át az idő burkát. Hiába kapaszkodnál az allegóriákba, a pátosszal teli mozdulatok nem a Te életedről szólnak.
   Most hiába tekintesz ezekre a festményekre, rajzokra. Saját életedet keresed, saját érzéseidet próbálod felkutatni. Önmagad burkát sem tudod felnyitni.
 Monoton képeket nézve olyan érzésed támad, mintha a lebegő felület mögött rejtőzne az üzenet. Áttetsző vakság – mondod. A valóság mintázatát, fügönyként használod az igazi valóság elrejtésére. De fügöny nélkül létezhet-e valóság? S hány fügönyt kell fellebbenteni, hogy eljuss a valósághoz? Talán e homályos fátyol nélkül elviselhetetlen lenne a valóság?
   A képeket közömbösen végignézted, s most azt hiszed, nyomtalanul eltűnnek. De amikor kívülről tekintesz a világra, és kilépsz a rutinos mindennapiságból, azt érzed, hogy feloldódik a valóság. Minden lebegő fénykörben létezik, ami eltompítja érzelmeidet. Látod a tér remegését, a fény lüktetését. A világ állandóan üzen, lüktet, lélegzik. Öntudatlan, de él. Egy optikán keresztül látod a világot, ami összemossa a formákat. Minden banálisnak hitt dologra rácsodálkozol.
   Egy lencse, melynek nincs élessége, amelynek a fókusza a valóság mögött van. Résnyire nyitott szemmel engeded magadhoz a fényt, Színes karikákká válik a világ, egymást keresztezve felbomlik minden sugárnyaláb. Megszűnnek a kontrasztok, káprázattá válik a valóság. Világosság és sötétség elegyedik az áttetsző buborékokban. Megszűnik a nehézkedés, a szilárdság, a tárgyak egymásba olvadnak. Nincs lágy és kemény. Időtlen lebegéssé válik léted. Mindent kitöltenek a lebegő buborékok. Molekulák, atomok. Mindenhol van valami létező. A legüresebb térben is rejtőzik valami, mert ezek a parányi pontok, buborékok, szemcsék szülik a teret. A tér egy lüktető élőlény, duzzad, fogy, önmagát szaporítja.
   Nyomot hagytak benned a képek. Az állandó lebegés, ismétlődés kioltja a csapongó fantáziát. Mindegyik kép állandó zizegés, zúgás, csilingelés, suttogás. A monotónia elbódít, nem enged emlékezni, összefolyik a múlt, a jelen és a jövő. A világ homogenitása megteremti az egyensúlyt, kiolt minden feszültséget. Megszünteti a változást, az éjszaka és nappal ritmusát egybeolvasztja egy derengő állandóságba.
Ezek a képek a valóság visszhangjai, kizárnak minden egyediséget, különbözőséget.
Minden művész titkos vágya, hogy létrehozzon egy alapot, egy állandó mátrixot, amelyben összesűritheti a világot. Ahol a gondolatok, érzelmek is elrendeződnek, ezáltal megszűnhet az állandó ütközés, torlódás.
 Keletkezik egy lebegő, folyékony fátyol, egy áramló prizma. Körökből, úszó gömbökből létrejövő homogén mandala, amelynek minden pontja középpont. Lelkek, sorsok folyamatos áramlása. Örökké változnak, fejlődnek és elsorvadnak, majd új életre kelve egybeolvadnak.
 
 
Gaál József
képzőművész, egyetemi tanár
 
Budapest, 1999.03.18.
 

Kép

 

Kép

 

Kép

 

Kép

 

Kép

 

Kép