Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1985, Újvidék, Képes Ifjúság, Sebők Zoltán cikke

2008.01.01

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Sebők Zoltán:

A dolgok másik oldala

Csikós Tibor kiállítása Seľanában

 

Ha csak vázlatosan is áttekintjük Csikós Tibor, fiatal kanizsai festő eddigi tevékenységét, rögtön szembetűnik a bohócok iránti kifejezett vonzalma. Amikor befejezte a budapesti Képzőművészeti Akadémiát és végleg hazajött, fölfedezte magának egy zentai szabómester bohócbábjait, és azóta szinte csak azokat festi. Ráadásul e hosszú monotematikus periódusának előzménye és legújabb folytatása egyaránt látszólag valami egészen más. A bohócok előtt született művei közül számomra a legérettebb alkotása egy kiváló Krisztus portré, az utóbbi időben pedig motorbiciklistákKép  népesítették be vásznait. A nézőben önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi az oka a bohócokhoz való konok ragaszkodásnak és mi közük a bohócoknak egyfelől Krisztushoz, másfelől a motorosokhoz? Vegyük szemügyre először is az ECCE HOMO című Krisztus-portréját. A művészettörténet szinte leggyakoribb motívumát látjuk a képen, alapszerkezetét tekintve azzal a szögletességgel, szinte mértanias élességgel megformálva, ami Emil Nolde híres PRÓFÉTÁJÁT az avantgárdé legjobb Krisztus-portréi közé emeli. Ez a Kép darabosság és

szúrós befelé fordulásvolt a századelő uralkodó Krisztusikonográfiája – gondoljunk csak Rouault, vagy általában az expresszionisták témánkra vonatkozó megoldásaira. Noha ez a kemény struktúra egyik-másik művésznél kapott is itt-ott egy kis világító pirosat vagy kéket, a kép egészében szúrós, kifejezetten aszkétikus maradt. Olyannyira, hogy jogosan jegyezte meg az egyik magyarKép  művészettörténész: az avantgárdé Krisztus képére is a középkori kérdésföltevés a jellemző. Az, hogy milyen volt Krisztus, s nem az, hogy milyennek kellene lennie. Csikós viszont ezen a képén az utóbbira keresi a választ. A szigorú, kemény éleket nagyszerűen megválogatott üde sárgák, narancssárgák pirosak és kékek lágyítják evilágivá, szenvedélyes dionüszoszivá. Alkotónk nem kevesebbre, mint arra vállalkozott, hogy felruházza Krisztust a hiányzó másik Kép oldalával is: a felelőtlen tekintet örömteli vörösével, a gyilkos szem álnok kékjével, az eszeveszett indulat fakó sárgájával, illetve mindezzel egyidejűleg. Nietzschét véljük hallani e kép előtt, aki szerint a szent szellemileg csak fél ember, mert hiányzik belőle a másik, az a bizonyos rossz oldal: „A szent nyomorult, nem pedig egész ember.” Csikós Krisztus-portréjában a nietzschei teljesség visszaállításának kísérletét, a dolgoknak és a dologKép  visszájának egyidőben történő megmutatását látom, s ezen a ponton vezet számomra egyenes út a bohóctematika felé. Alaposan tévednénk ugyanis, ha a bohócban egyszerűen csak komolytalan, komikus figurát látnánk. A bohóc halálosan komoly dolgot művel: a paródia eszközével a dolgok kettőségének feltárásán dolgozik. Vagyis más Kép módon, de lényegében ugyanazt teszi, amit Csikós az elemzett Krisztus-portrén: nem a létezőt, hanem a létező visszáját mutatja, azt, amit a meglevő elfeledtet velünk. Komolyan adja elő a tréfát, és viccesen beszél a komoly dolgokról, ezért a vele szembeni első reakció: nem egyezni vele. Ezzel magyarázható, hogy a történelem során oly gyakran tűnik fel áldozati szertartáson, méghozzá rendre az áldozat társaságában, vagy mint egyedüli áldozat. A pszichológusok szerint ez annak a jele, hogy a társadalom nem tudja magát teljes egészében elfogadni és a bohóccal lényegében saját nem kívántKép  részét, azt a bizonyos zavaró MÁSIK OLDALT áldozza fel. Számomra ebből érthető meg Csikósnak a bohócok iránti feltűnő vonzalma. Miután az ECCE HOMO másik képén radikálisan megteremtette a mitológiai Krisztus másik oldalát, egyáltalán nem csoda, hogy csak mélységes alázattal tud viszonyulni e tette lényegének szimbólumához, a bohóchoz is. Mit eredményez ez az alázatos viszonyulás festészeti szempontból? Mindenek előtt fegyelmezett leíró formakezelést, józan, a perspektívát vertikális Kép síkokkal lezáró század eleji térszerkesztést, kissé harsány, incselkedő, ám összhangra találó színvilágot, a tömeg és a szerkezet kiegyensúlyozott játékát – egyszóval egyáltalán nem szenzációs, inkább tradicionálisnak mondható festészeti problémák korrekt megoldását. Szemlátomást nem akar hivalkodni képei szerkezetével, a vizuális-nyelvi kérdéseket inkább elrejti, mint megmutatja, vagyis – mint a régi mesterek tették – figyelmünket a festményről a festmény nagyraKép  becsült tárgyára tereli.

Körülbelül fél éve azt tapasztalhattuk, hogy a bohócok helyét átvették a motorbiciklisták. Vajon mi történt? Véleményem szerint ugyanaz, amit, amiről ebben az egész írásban szó van: Csikós újra felfedezte magának egy jelenség eddig rejtett, elhanyagolt Kép oldalát. A szóban forgó jelenség ebben az esetben nem más, mint az ő festészete. Egész bohóc - periódusában azt tapasztalhattuk, hogy a kép a motívum megmutatásának és értelmezésének eszköze csupán, új képein viszont ez a viszony teljesen megfordult: a motorbociklimotívumKép  nem több, mint könnyen fölcsrélhető ürügy a tiszta festészeti minőségek megmutatására. E képeinek igazi témája nem a motorbicikli, sem a rajtaülő vezető, hanem az óriási sebességgel indokolt festékcsurgatás és fröcskölés, melynek helyenként lenyűgöző szépsége a bohóc periódushoz viszonyítva egészen új és más festészeti kalandokat ígér.

 

Sebők Zoltán

Megjelent az újvidéki Képes Ifjúságban, 1985 májusán