Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1984 Tolnai Ottó: A MEZTELEN BOHÓC

2007.01.03

1984 Tolnai Ottó:

A MEZTELEN BOHÓC

 
 Egyik fiatal festő barátomnál (Csikós Tibornál, akiről éppen most készítek egy hosszabb írást) néhány bohócforma-bábúra lettem figyelmes.
 Először, mivel néhány munkáján fel is tűnt a motívum, Kokoschkáról, az osztrák festő nagyKép  bábú modelljéről kezdtünk beszélgetni, meg arról is, hogy a Húshagyókedd alakjai mennyire bábszerűek, úgy is mondhatnánk, Cézanne ismert festményének alakjai a bábu szerepet, a bábú létet választották (kék és rózsaszín korszakában, hol a testet, hol az arcot fagyasztva, lényegében ezt a törekvést folytatja Picasso is). Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Rilke (aki egyformán lelkesedett Cézanne-ért és Picassóért) külön írásban foglalkozik Lotte Pritzel viaszbábúival: de megemlíthettük volna Bruno Schulzot is, aki így ír egyik Maneken-történetében: „Hallottátok-e éjjelente a vásári a vásári bódékba zárt viaszbábok szörnyű üvöltését, e fából és porcelánból formált törzsek siralmas kórusát, kik ököllel verik börtönük falát?”
 De később, barátom szavaiból kitűnt, nem éppen, vagy esetében egyáltalán nem erről van szó.
Kép  Egy idős zentai szabóról kezdett el mesélni, aki (feleségével) szenvedélyesen fabrikálja ezeket a finom és eredetinek mondható rongybabákat – kicsit persze eladásra is, ám lényegében inkább maguknak.
 Barátommal találkozva sosem feledkeztem meg az öreg bohóc-szabó (mert hát ugye, ha van szűrszabó, meg női szabó is) után érdeklődni: nála járva minden egyes alkalommal megtapogattam-megnyomkodtam rongy lényeit, arra ösztönözve, mind komolyabban vegye, fesse őket, dolgozzon velük…
 Először, sajnos, szinte már reflexből, arra gondoltam, kiállítást kellene szervezni nekik, de aztán elszégyellve magam, elálltam – nehéz ma elképzelni egy olyan tárlatot, amelyen valamelyest is megőrizhető, érzékelhető lenne e dolgok intimitása. És hát különben is, kár lenne kimozdítani világából e két embert – elég a tudat, hogy léteznek, létezik magányuk népes vidám világa.
 Később meg sokáig készültem hozzájuk, de a látogatástól is elálltam: az újságírói
felszínesség, hazugság vagy az esszéírói híg lelkesedés egyaránt megszentségtelenítené ezt a gyerekes idillt. Csak úgy lenne jogom elmenni hozzájuk, ha még tudnék-mernék babázni, cirkuszt csinálni – itt, a mikrofon előtt is mellesleg.
 És nem szerveztem kiállítást, és nem látogattam meg őket, még csak valamelyik fényképészKép  barátomat sem mertem elküldeni.
 „A régi kézmíves nem fog többé visszatérni” – szögezi le Bloch, a filozófus, ám valamicske rést még ő is hagy számunkra – olykor úgy érzem, éppen szabónk, bohóc-szabónk számára: ”No de hozzá kell tennünk egy mondatot, hogy most, ahogy azt mindig is tudták a gyerekek meg a parasztok, egy életszükségletekkel és gondokkal teli dilettáns, akinek az ügyessége még a legkisebb régi mesterek ügyességéhez sem mérhető, korunk különös légkörében olyan alkotásokat hozhat létre, amelyek bár nélkülözik a stílust és kidolgozatlanok, kifejezőek és élményt nyújtanak, noha semmi közös nincs bennük az ügyes díszítésű objets d’art
-ral és az úgynevezett művészi élvezetekkel..”
  Kép Utoljára összefutva barátommal, leültünk az egyik kávéházban, és se szó, se beszéd (pontosabban sok szó és beszéd), hozzánk csapódott Kunczt Feri, Újvidék vidám bábosa, játékszerese. Kérdezem, hol vannak a babái, a játékkal teli szatyrai?
Vége, mondta. Már csak zenével foglalkozom – be-bejárok a hangszerüzletekbe,
és ott koncertezek. A tévén szeretnék fellépni, mondta, és a tévé telefonszámáért könyörgött. Már csak zenével foglalkozom, meg önkéntes ellenőr lettem – az égvilágon mindent kontrollálok, még a végrehajtó tanácsot is, mondta maximális komolysággal. Ahogy elment, természetesen azonnal az öreg zentai szabó felől kezdtem tudakozódni ismét.
Mi van vele, milyen bohócokat varr az utóbbi időben?
Mezteleneket, mondta szűkszavúan barátom.
Meztelen bohócokat?
Igen.
Hm…Azt gondoltam Jovanovics György gipsz Gilles-e és a költő Nádasi Gábor fehér, meszesKép  gödörből kimászó bohóca után már nincs tovább. Ezek szerint van, hiszen a gipsz és a méz még jelmez – még csak az az igazi, a szeplőtelen, az abszolút. Hogy-hogy meztelen, kérdeztem a pincérekkel marakodó Kunczt Ferit követve tekintetemmel.
 Azért meztelenek, mert a bácsi csak a babákat készítette, öltöztetni a néni öltöztette őket. És a néni már nem tud varrni, nem lát… Ám az öreg rendületlenül gyártja tovább a babákat, a meztelen bohócokat, mintha mi sem történt volna – mintha csak nem tudna meglenni puha rózsaszínük, rongy húsuk nélkül…
 A festészet korai meztelen Krisztus-képei, Ecce homói (Bosché pl.) jelentek meg előttem, és fölváltva ismételgettem:
Ecce homo-ecce bajazzo-ecce homo-ecce bajazzo…
Félve kérdeztem, mi lesz velük, mi lesz a bohócokkal, ha majd az agg szabó nem lát tűbe fűzni?
 Majd őt szurkálják nagy tűkkel, mondta.
 Igen, majd őt szurkálják, és akkor (jutott eszembe Juhász gyula Gulácsy Lajosról írt szép esszéje) biztossá lesz a keze, akár Napóleoné!
 Kép „Napóleonról sokat fantáziált – írja Juhász (aki szintén a „halál életéből az élet halálába” menekült) a tébolyult festőről -, és egy este, amikor a mellette fekvő ágyban az orvos injekciót adott egy reszketős öreg betegnek, Lajos felült az ágyban, mint egy álmatlan gyerek, elnézte, mint szűnik meg öreg karjának a reszketése, és így szólt hangosan az orvoshoz.
 -Most már olyan biztos a karja, mint Neki (Napóleonnak) a Dávid képén, mikor a koronát a fejére teszi!”
   Majd akkor kezdenek igazán játszani, amikor már egyikük sem tud szabni-varrni, amikor már majd egyikük sem lát. Akkor kezd el játszani a tömérdek mezes és meztelen baba a két öreggel…
 
 
 
 
 
 

(Elhangzott az író felolvasásában az Újvidéki rádióban)