Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1981 Sebők Zoltán: Csikós Tibor Krisztusáról

2007.01.02

 

Csikós Tibor Krisztusáról

1980--ekce-homo-olaj-vaszon-32x24cm-magantulajdon.jpg

Az idei Kanizsai írótábor idején nyílt meg és már be is zárult a négy kanizsai képzőművész, Dobó Tihamér, Bicskei Zoltán, Nagy József, és Csikós Tibor
emlékezetes közös kiállítása. Érdemes lesz részletesebben is foglalkozni a négy tehetséges művész kiállított munkáival, ezúttal azonban egyetlen képet ragadunk ki, Csikós Ecce homo című alkotását. Ezt tartjuk ugyanis legfrissebb akadémiai festőnk – a napokban diplomált a budapesti Képzőművészeti Főiskolán – legérettebb munkájának.
    A művészettörténet talán leggyakoribb motívumát, Krisztus képmását látjuk a képen, alapszerkezetét tekintve azzal a szögletességgel, szinte mértanias élességgel megformálva, ami Emil Nolde híres Prófétáját az avantgárdé legjobb Krisztus-portréi közé emeli. Ez a darabosság, szúrós befelé fordulás volt a kezdeti avantgárdé uralkodó Krisztus–ikonográfiája. Gondoljunk csak Rouault vagy általában az expresszionisták témánkra vonatkozó megoldásaira. S ha például Rouault-nál kapott is ez a kemény struktúra itt-ott egy nagy felületnyi vakító pirosat vagy kéket, a kép egészében szúrós, feszesen aszkétikus, vagy ha úgy tetszik apollónoszi maradt. Mintha még az avantgárdé érdeklődésének központjában is elsősorban a középkori kérdésfelvetés állt volna, az, hogy milyen is volt Krisztus, s nem az, hogy milyennek is kellene lennie, vagyis milyennek kell önmagunk számára megalkotnunk.
   Csikós az utóbbi kérdést tette fel magának és vizuális képzelőereje egy ellentmondásokkal teli, épp ezért tökéletesen számunkravaló Krisztust teremtett. A kemény éleket, a struktúrát, nagyszerűen megválogatott üde sárgák, pirosak, narancssárgák, kékek lágyítják evilágivá, szenvedélyes dionüszoszivá. Nézegetem Csikós képét és nem tudok szabadulni a gondolattól: mekkora tévedése is volt a keresztény reklámgépezetnek, amikor el akarta hitetni, hogy a teljesség csak a Jót, csak a pozitívumot foglalhatja magában. Nietzsche jut eszembe, aki szerint az ilyen értelemben vett szent végtelenül szegény ember, a szent csak fél ember, mert hiányzik belőle az a másik, az a bizonyos rossz oldal. Joggal kiálthatta: ”A szent nyomorult, nem pedig egész ember!”
   Csikós nem kevesebbre, mint arra vállalkozott, hogy újraalkossa, emberivé formálja Krisztust, hogy felruházza azzal a másik oldallal, az életbevágóan lényeges dionüszoszival: a felelőtlen tekintet örömteli vörösével, a gyilkos szem álnok kékjével, az eszeveszett indulat fakó sárgájával, a homoszekszuális vigyor kéjelgő zöldjével – illetve mindezzel egyidejűleg. Hogy az isteni teljességet végtelenül ambivalenssé, ellentmondásossá tegye. Mert a teljesség valóban ellentmondásos: az úgynevezett teljes embernek egyszerre kell tudnia istenivé emelkedni, és istenivé süllyedni!
    Ennek az ellentmondásosságnak vizuális megfelelői Csikós világában az enyhítethetetlennek látszó feszültségek: a struktúra kemény, a bennefoglalt színvilág helyenként nőiesen lágy, a középső térréteg robusztos, mégis éles, az arc viszont határozottan üde: a figura mögötti teret a régi ikonokra emlékeztető, múltat idéző betűtöredékek zárják le, az előtér viszont határtalannak tűnik, és evilági örömökről vall. Egyfelől feszes, tekintélyt parancsoló aszketikus zártságot, másfelől határtalan szabadságot tapasztalunk – ugyanazon a szerkezeten belül.
    „Íme az ember !” – hangzik a kép címe, íme az ember formájú isten, a teljesség, mely nem állapot, hanem ellentmondásoktól, feszültségektől terhes folyamat –teljesedés.
 
Sebők Zoltán, 1981